Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Árpád

 

A kiváló szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos kende uralkodása alatt elődeink hatalma és tekintélye növekedőben volt, úgy, ahogy azt az Isten küldötte, a Turulmadár megjövendölte. A hajdani nagyság és dicsőség azonban még váratott magára, Álmos haja pedig erősen őszülőben volt. A bölcsek megnyugvással látták, hogy Álmos fiában, Árpádban megvannak mindazon erények, melyek egy elhivatott uralkodó nélkülözhetetlen tulajdonságai. Árpád már gyermekkorában feltűnt tanulékonyságával, éles megfigyelőképességével, gyors észjárásával és nem utolsó sorban bátorságával. Mondta is a főtáltos:
- E fiú lesz Álmos urunk megkezdett munk
ájának befejezője, aki visszaállítja régi dicsőségünket, ha a Teremtő is úgy akarja!
Erre elég okot adott Árpád már az első hadba menetele alkalmával. Akkoriban az volt a szokás, hogy a csata kezdete előtt a serdülőkorban lévőket, akik apjuk vagy valamelyik rokon közelében lovagoltak, hátra parancsolták egy biztonságos, védett helyre. Árpád ez ellen hevesen tiltakozott, hiszen nem puhafából faragták őt, és ereiben se káposztalé lüktetett. Végül aztán neki is engedelmeskedni kellett. Árpád arról nem tehetett, hogy a csata láttára megfeledkezett magáról, és sarkantyúját az amúgy is nyugtalankodó tüzes paripája oldalába fúrta, amire az úgy kiröppent, mintha nyílvessző lett volna. Hiába vezényelt
�visszakozz"-t a parancsnok, Árpád azt már nem hallotta. Hogy is hallotta volna: mint a párduc, rontott az ellenségre.
Álmos, aki egy magaslatról figyelte a csata menetét - hol van szükség erősítésre, nyílzáporra vagy csapatvisszavonásra -, maga is megdöbbent a látottakon. Az első pillanatban arra gondolt, hogy leütteti a parancsnok fejét, de aztán az égre vetette tekintetét, és egy röpke fohászt mondott. Többet nem is tehetett, mert Árpád kardja ekkor már javában aprította az ellenséget. Álmos gondterhelt arcát mosoly sugározta be, melle büszkeségtől feszült.
- Parancsszegésért megbüntetem a rakoncátlant!
- dörmögte magában.
Az esetnek úgy terjedt a híre, mint a tűz a nyári aszály idején. Az atyai szív is meglágyult, Árpád megúszta a
�csínyt" egy viharos dorgálással, amiben több volt a féltés, mint a harag. Nem kételkedett most már abban senki, hogy Árpád atyja méltó utódja lesz. Csak a főtáltos nyugtalankodott, ő tudta, hogy az Égben választott uralkodó elhivatottságát azIsten kardja jelzi, melynek nyoma veszett Atilla király halála után.
Aztán telt-múlt az idő. Pannónia visszafoglalásának gondolata is érlelődött. Álmos újabb nemzetek beszervezéséhez látott, s a vérszövetséget is megkötötték. Álmos lett az új nemzetszövetség kendéje, Árpádot pedig gyulának választották. Aztán megint csak múlt az idő, Álmos felett is.
Izmai már sokat vesztettek acélosságukból, na meg a nemzetek horkái is nyugtalankodtak. Így szólt hát fiához, Árpádhoz:
- Fiam! Nem várhatunk tovább! Indulnunk kell! Vezesd népünket Atilla király örökébe!
Hűvös, kora áprilisi hajnal volt. Csillagtávolságból úgy tűnt, mintha Etelközt valami mély csend és nyugalom ölelné át. Odalent azonban nagy volt a sürgés-forgás. Színtelen zörejbe ötvöződött ezernyi hangtöredék. Csak egy-egy lónyerítés, marhabőgés, kutyaugatás törte meg a hömpölygő hangörvényt. Mint valami felbolydult méhkas, zsongott a végtelen rónaság. Lüktetett az élet, feszült az izom, nem volt tétlen senki. Az előző este Árpád kiadta a parancsot az indulásra.
A keleti ég alján pirkadni kezdett. A csillagok fénye is halványulóban volt. Valahol, a t
ávoli homályban kürt harsant, amit hangtávolságból egy másik továbbított. Sorakozót jeleztek, és az alakulatok megkezdték a felvonulást a gyülekezőhelyre. Vezényszavak harsogtak minden irányból. Ügető lovak patáitól dübörgött a táj. Egyszerre csend lett, amit egy éles füttyszó tört meg. A legelő irányából egy vágtató ló közeledett. A pompás fehér mén megállt az alakulatok bal szárnyán. Árpád gyors mozdulattal nyeregbe pattant, és a hadak élére ügetett. Megállt középen, szemben harcosaival. Érces hangján vezényszavak csattantak:
- Lóról le! Imához!
- vezényelte.
Árpád a keleti ég irányába fordította lovát, és leszállt. Letérdelt. A nap első arany sugarai elárasztották a rónaságot. Árpád és harcosai mélyen meghajtották fejüket, és a főtáltos vezetésével imát mondtak, majd mindannyian fölegyenesedtek. A nap sugarai között egy sötét pont tűnt fel, és nagy sebességgel közeledett. Már látni lehetett a madár alakját, amint hatalmas szárnyaival szelte a távolságot. Egyenesen Árpád irányába tartott.
- Turulmadár! - kiáltották többen is.
Kard van a karmaiban! - csodálkoztak mások.
Isten kardja!
- szólt a főtáltos mélyen rezgő hangján.
A nap sugarai sziporkáztak a kard acélján, s mikor az Ég küldötte Árpád fölé ért, elejtette azt.
A kard hegyével mélyen a földbe fúródott. A nagyfejedelem megragadta markolatát, és egy erőteljes rántással kitépte onnan, aztán lóra ült. Isten kardját a magasba emelte, és kérdezte:

Az Ég küldött
 (Kutinszky Kata rajza)
 
- Akarjátok-e visszafoglalni örökségünket,
Pannóniát?
- Akarjuk!!!
- tört fel ezernyi torokból.
Árpád nyugatnak fordította lova fejét, és a Kárpátok irányába sújtott kardjával.
- A magyarok Istene nevében utánam!
- vezényelte.
A harcosok és szekerek végtelen menete elindult nyomában...